Mi is az a párbeszéd?
A párbeszédek a narrációtól elkülönülő részek, amit a szereplők egymásnak mondanak, tulajdonképpen a szereplőink diskurzusa.
Nincs lefektetett szabály, hogy egy írásban mennyi párbeszédnek kell lennie. Vannak olyan ismert kötetek, amik ezek nélkül vagy csökkentett számban is megállják a helyüket (Pl. a Háború és béke vagy a Tolkien könyvek) és van olyan elbeszélés, ami szinte csak ebből áll (Hemingway: A fehér elefánt formájú hegyek).
A hangsúly itt is a középúton van, hogy megfelelően eltaláljuk, hogy mikor van szükség rá és mikor nincs. A történet kulcsmozzanatai megkövetelik a párbeszédet, az olvasó jelen akar lenni, részese akar lenni a történetnek. Fontos, hogy az olvasó a dialógusok által egyre többet és többet értsen meg a történetből.
Azt gondoljuk, hogy a regényírás könnyű részei közé tartozik egy-egy párbeszéd megírása, pedig valójában csak leírni egyszerűbb őket, hiszen viszonylag rövid mondatokból álló bekezdésekről van szó, a téma adott, a szereplők nyelve gyorsan pörög, ahogyan a való életben.
A mai irodalmi szövegek párbeszédei a köznapi beszédhez hasonlítanak, nem válhatnak mesterkéltté. Fel kell ismernünk, hogy a való életben a párbeszédek sokszor hosszúra nyúlnak, anélkül, hogy a lényegre térnénk, és ki kell küszöbölnünk, hogy ez nyomtatott formában is visszaköszönjön, ugyanis úgy már nem állja meg a helyét.
A jó dialógus írásának a titka, hogy megfigyeljük, hogyan beszélnek a körülöttünk lévő emberek. Nagyszerű terep erre a busz, az orvosi váró, az iskola vagy a munkahely, ám nem szabad szem elől tévesztenünk a legfontosabb szabályt: törekedjünk a tömörítésre! Csak olyan információkat érdemes megosztani, amik elengedhetetlenek a történet szempontjából.
Néhány tipp:
- a jó párbeszéd bemutatja a karaktereket. Ahogyan egyik ember sem beszél egyformán, úgy karaktereinket sem szólaltathatjuk meg hasonló hangon. A párbeszédnek másképp kell hangoznia, ha egy felnőtt, vagy másképp, ha egy gyerek szólal meg.
- a párbeszéd mindig tartson valahova. Ne csak azért írjunk párbeszédet, mert úgy gondoljuk, hogy túl hosszúra nyúlt a leírás rész. Vizsgáljuk meg, hogy feltétlenül szükséges-e az adott rész? Ha a történet érthető, boldogul nélküle is, vagy nem kelt hiányérzetet bennünk, akkor nyugodtan kihúzható.
- nem kell minden egyes mondat után odatenni: hogy “mondta”, “válaszolta“, “kérdezte” stb. és főleg teljesen fölösleges őket cifrázni: “okfejtett”, “véleményt nyilvánított“, “habogott“, “ellenérvelt“, “affektált” stb. Nem baj, ha szeretnénk megcsillogtatni a gazdag szókincsünket, de a kevesebb néha több!
- mellőzük a fölösleges határozószókat. Ugye érezzük, hogy sántít, a “kiáltotta hangosan“, “bömbölte öblösen“, “szipogta sírva“, “jajgatott keservesen“?
- a párbeszédnek legyen eleje és vége. Mindig tudjuk, hogy hol kezdődik és végződik az adott párbeszéd. Ahogyan az élőszóban néha az ember ugrál az egyes témák között, úgy nyomtatott szövegben ez megakasztja az olvasót, könnyen elvesztheti a fonalat.
- hanyagoljuk a neveket vagy a megszólítást. A való életben mi sem szólítjuk folyton nevünkön egymást a párbeszédek közepén, úgy az írásnál is teljesen fölösleges.
- egy jó párbeszéd meglepi az olvasót. Fölösleges olyan köröket futni, ami nyilvánvaló. A párbeszéd mindig új dolgot mond el a szereplőkről / a helyzetről.
- a szereplők sosem beszélnek helyesen. Míg a szöveg nem, addig a párbeszéd megengedi a pongyolaságot. Nyugodtan használjunk egyedi eszközöket, ami színessé teszik a szereplőinket.
- a szereplőid ne azt közvetítsék, amit te gondolsz. Az írók általában olyan témát választanak, ami érdekli őket, de nem szabad, hogy párbeszéd a szócsöved legyen. Attól válik egyedivé a karaktered, ha saját véleménye van bizonyos dolgokról, nem kell mindig magadhoz hasonlítani őket.
[caption id="attachment_1195" align="aligncenter" width="406"]Kellemes alkotást! :)[/caption]
Utolsó kommentek