cdbhvarazsfirka

Ebéd után, mikor az egész ház arról beszélt, hogy kimennek Albert bácsi hajójával a tengerre, Yvone jobbnak látta beteget jelenteni a múltkori tengeri rémséget követően. Súlyos hasfájásra és az Április által harmincnyolc fokra melegített hőmérő mutatta megcáfolhatatlan hőemelkedésre panaszkodott. Fiona néni azonban koránt sem most jött le a falvédőről és egy fazék, Elenor receptje szerint főzött céklafőzeléket hagyott hátra hasfájásűző gyanánt, miután a felét még indulásuk előtt szigorú felügyelete alatt, megetette Yvonenal.

- Ennyit megér. Csalánlevest is meginnék, ha elvinnék innen a professzort. - Gondolta Yvone, mikor fenékig beszürcsölte a gyanúsan zavaros, vörös főzetet és azon töprengett, vajon Fiona néni kevert-e bele azonnal ható igazmondó szérumot. Mikor a néni bizonyos volt benne, hogy Yvone a szobájában van és a hirtelen érdeklődő professzor aggodalmas kérésére indulás előtt újra megnézte őt, már kezdte megbánni ezt a kitalált betegség ürügyet és még az ajtó bezárása után is megesküdött volna rá, hogy lépteket hall a házban. Mikor késznek látta a pillanatot, kisurrant szobaajtajának résén és lábujjhegyen a harmadik emelet felé vette az irányt. A kanyargó lépcsőfokok rozoga sorain átverekedve magát, a ház legszűkebb tetőterébe ért. A fa itt különösen erős, ázott illatot árasztott és a sarkokban mohapárnák nőttek, amelyeket kusza hálók kötöttek össze, rajtuk minden apró fuvallatra rezgő, hosszú lábú pókokkal. A korhadt lépcső tetejére felérve, súlyos tölgyfa ajtó éktelenkedett a hátborzongatóan szűk előtérben termetes réz kilincsével. A kérges és valószínűleg szú lakta padló csak úgy recsegett Yvone zoknija alatt, és bármennyire próbált óvatos és hangtalan lenni, minden porcikájában azt érezte, hogy nincsen egyedül. Finoman rátenyerelt a hideg bunkós kilincsre, ami nyikorogva lenyomódott. A szobában a páratartalomnak köszönhetően alig lehetett levegőt venni, és Yvonet egy hirtelen köhintés választotta el attól, hogy megremegtesse a rozoga emeletet. Bár tudta, hogy senki sincs a házban, ám egy esetleges, a mindig alapos professzor által felszerelt megfigyelő kamera gondolata nem hagyta őt nyugodni. A professzor bár bugyutának tűnt, egyáltalán nem volt féleszű. A szoba kísértetiesen hasonlított Leopold szánalmas hálójára, ám amint Yvone beljebb merészkedett a homály fedte szobába, furcsábbnál furcsább dolgok kezdtek kirajzolódni. A poros fekete üvegszekrényben gusztustalan állatok úsztak kupolás üvegekbe töltött konzerváló folyadékban. Lárvák, denevérek, és felismerhetetlen testrészek, csontváz makettek és ezer éves krónikák sorakoztak a porlepte polcokon. Az egész szoba úgy nézett ki, mint egy szertár, ahol néha alszanak. Az ágy mellett egy kinyitott bőrönd feküdt, benne kizárólag fekete és szürke ruhaneműkkel. Yvone letérdelt a foltos bőröndhöz és óvatosan, a legcsekélyebb nyomot sem hagyva maga után beletúrt. A bőröndben azonban kizárólag ruhák voltak, borotválkozó ecset, kölnik és cigaretta hüvelyek. Az ajtó mögött egy kis tükrös kredencen papírtekercsek hevertek elszórtan egy halom pennával, az asztal alatt pedig egy ősrégi írógéppel. Gyertyacsonkok százai csücsültek a szoba minden sarkában, ahol csak meg tudtak állni. A csillárról egy óriási arany kulcs lógott le, amelyre ráfért volna a tisztogatás. Ám nem egyszerű tárgy volt az. A kulcs feje tenyérnyi nagyságú volt és felismerhetetlen motívumok alkották, kanyarok és vékonyka repülő élőlények, páfrányruhás hatalmas alakokkal, még a nyelét kovácsolt indák, szárnyak és különleges, kivehetetlen írás díszítette. A kulcs végét, amelyet feltehetőleg egy zárba dugnak, bogáncshoz hasonló tüskés, kerekded formák ékesítették. Az egyik ilyen gömb alakú dudornak azonban hiányzott a fele, valószínűleg letört, és így látni lehetett annak tömör arany belsejét, amely mutatni vélte milyen lehet eredeti színében ez az értéktárgy. Az ágyon irdatlan mennyiségű és nagyságú ódon könyvek henyéltek szétnyílva és becsukva egymás hegyén, hátán. Yvone lesüppedt a pokróccal letakart ágyra és sorra vette kézbe az érdekes vagy akár a leghalványabb bizonyítékot tartalmazható könyveket. Az első, amit kézbe fogott, egy piros vaskos kötet volt Francia királyok címmel. Ez nem igen keltette fel Yvone fantáziáját, de volt benne egy díszes, bojtos könyvjelző, amely egy bizonyos VI. Károly francia király életét jelölte ki. A képen egy sötét hajú, meglehetősen fehér bőrű, közel negyven éves férfi látszott. Szemei olyan sötétek voltak, mintha szénből öntötték volna ki őket. Károly mellett egy másik képen, egy aránytalanul nagy fejjel rajzolt, vörös palástba burkolt szőke hajú nő ült. Fejét esztétikusnak egyáltalán nem mondható kalap csinosította. A kép alatt aprócska cikornyás betűk hirdették: Bajor Izabella, VI. Károly francia király hitvese. A könyv nem rejtett több használható információt, ezért Yvone tovább keresgélt a még hátralevő könyvekben. Talált is egyet, mely olyan régi volt, hogy nem lehetett kiolvasni a címét. A könyv telis tele volt szörnyeket ábrázoló képekkel, amelyeknek sikoltozó fájdalom ült az arcán. A szörnyeket hol leláncolva, hol pedig porrá égett erdőkben ábrázolták. Az egyik közülük lyukacsos, sziklaszerű bőrrel volt borítva és egy kardot szorongatott a tűz felett. A kályhára hasonlító tüzes barlang fölött az előbbi könyvben látott fekete, szén szemű uralkodó állt, véresen gonosz mosollyal. A háttérben elmosódva, pedig egy vörös palástos alak futott a kijárat felé. A képen valaki szénceruzával vésve bekarikázta a kardnak tűnő tárgyat és nyilakkal, kivehetetlen írással írt mellé valamit franciául. Az írás valami Dague de folie nevezetű fegyvert említett, de Yvone sajnos többet nem tudott kivenni a szövegből. Egy másik könyv, amelynek címe a Glamis kastély nevével egyezett meg, szorgalmasan részletezve tanulmányozta annak rémvilágát. A sorok között, Yvone próbált valami olyat keresni, amivel rá tudna bizonyítani a professzor hátsószándékára. Azonban odalentről hirtelen zajt hallott és az utolsó könyvet, amely a Skócia alatt címet viselte, véletlenül leejtette a nyikorgó parkettára. Ennek hangjára a földszinti lépcső is ormótlanul felnyikordult. Yvone felugrott és a sebesen közeledő hangokból úgy látta, hogy egyetlen választása maradt, az ablak. Mikor lenyúlt a földön heverő könyvért a padlóra az ágy alá benézve egy furcsa, bőrbe burkolt jegyzettömböt talált. Még utoljára megnézte, hogy úgy hagyta-e a szobát, ahogy volt majd zsebre dugta a bőrkötetet, és kimászott a tetőre. A nedves cserepeken csücsülve, tisztán hallotta a szobába belépő professzor mozdulatait. Úgy emlékezett, hogy kisebb korában valahogy kevesebb erőfeszítést igényelt a cserepeken való üldögélés. Mikor a professzor kilökte az apró résre nyitott ablak szárnyait, Yvone rémületében minden erejét összeszedve próbált hátrálni, de közben lábával lerúgott egy törött cserepet, amely a téli kert tetejére zuhant, megrepesztve annak üveg burkolatát. Mikor már Filbert kihajolt, hogy felnézzen a tetőre egy, a tető másik oldalán addig nyugodtan heverő ép cserép hullott az arcába. Yvone isteni szerencsének tudta be a történteket és kapva a váratlan alkalmon lemászott a tető másik oldalán, egyenesen a fészerbe pottyanva, egy vihar vágta lyukon át. A szalma puha volt és tökéletes landolási eszköz. Sem hangot nem ejtett, sem pedig sebet. Még egy pár órát kinn játszott a macskákkal, hogy legyen alibije az emeleten történtek mellett, majd a könyvvel együtt, egy utolsót még óvatosan kitekintve az ajtó résén át, eltűnt a szobájában...